Az éjszakáim nyugtalanul telnek. Egy éve nem aludtam át egy éjszakát. Korábban a bombák robbanásának hangja és az azt következő sikolyok tartottak ébren. Most pedig azoknak az éjszakáknak az emléke akadályoz meg abban, hogy behunyjam a szemem a kis szobámban Kafr el-Sheikhben, Kairótól 130 km-re, északra, Egyiptomban.

Hét hónapja vagyok itt. Nem terveztem, hogy ilyen hosszú ideig itt maradok.

Én voltam az egyik "szerencsés," akinek sikerült átkelnie a Rafah-határátkelőn, mielőtt Izrael májusban lezárta azt, ezzel egy haláltáborba bebörtönözve a palesztinokat, köztük a szüleimet.

A legtöbb reggelen, amikor felkelek, egy pillanatig el kell gondolkoznom azon, hol is vagyok. Amikor rájövök, hogy nem a nuseirati menekülttáboromban, a saját ágyam melegében vagyok, tompa fájdalom hasít a torkomba, ami leér a gyomrom mélyéig. Ez a fájdalom az, amit a családom iránti hiányként ismerek. Üresnek érzem magam.

Gáza haldoklik

Amikor más Egyiptomban élő menekültekkel találkozok Gázából (kb. 100 000-en menekültünk el a háború kezdete óta), összegyűlünk, hogy emlékezzünk az otthonunkra. A vágy, hogy visszatérjünk még mindig ott van.

Egy évvel a háború után kezdem elveszíteni a reményt. Gáza haldoklik.

Még ha a családom módot talál az evakuálásukra, és csatlakoznak hozzám Egyiptomban, mi lesz utána? Mindent elvesztettünk. Gondolok a szüleimre. Az életüket egy otthon megteremtésére áldozták fel arra, hogy nekem és a testvéreimnek oktatást biztosítsanak, miközben megszállás alatt éltek – most pedig nincs semmijük, és a nulláról kell újrakezdeniük.

Hogyan kezdjük el újra? Egy fájdalmat cipelünk, amit Gázának hívnak, egy fájdalmat, amit népirtásnak hívnak.

Folyamatosan arra gondolok, az életünk tavaly szeptemberben véget ért. Akkor volt az utolsó alkalom, hogy fényképeket készítettünk, étkezéseket osztottunk meg és élveztük a barátok társaságát.

Október 7. mindent megváltoztatott.

A bombázás soha nem állt meg.

Szombat reggel volt. Az egyetemen egy eseményt rendeztek, nagyon vártam, hogy a barátaimmal elmehessek.

A nuseirati otthonomban a bombázások hangjára ébredtem fel, de ez Gázában nem szokatlan. Mindig Izrael támadása alatt álltunk, ennek ellenére a világ nem törődött velünk, egészen tavalyig.

Azt hittem, a rajtaütés pár óráig, legfeljebb pár napig fog tartani.

Ehelyett [a támadások] fokozódtak, a bombarobbanásokat fájdalmas sikolyok hangjai követték, ahogy a családok üvöltöttek a szeretteik elvesztésétől.

Két nap után közölték velünk, evakuálni kell, mivel a mi környékünket fogják bombázni.

Mindössze néhány napra hagytuk el az otthonunkat, először az UNRWA helyi iskolájába, majd a nagybátyám házába, pár utcasarokra, mielőtt október 12-én visszatértünk a házunkhoz. A rombolás [nyomai látszottak], de a házunk még állt.

Néhány nappal később Izrael részéről egész Észak-Gázára kiterjedő[újabb] evakuálási parancs érkezett. El akarták pusztítani az otthonainkat.

Amikor elmentünk, senki sem gondolta, hogy egy éven keresztül menekültek leszünk.

Mindenki a Tawala szót, ami arabul annyit tesz "túl hosszú" használja. A bombázások továbbra is folytatódnak, az emberek minden nap meghalnak. Minden működésképtelenné vált.

Sok fiatal, akik reggelente még iskolába gyalogolt, most sorban áll; napi ételt, vizet és humanitárius segélyt gyűjt a családja számára. Gáza otthonaiban mosollyal tálalva egykor palesztin ételek kerültek az asztalokra, ezek [az asztalok] ma már üresek. A barátságos, mindig vendégszerető otthonok most hideg sátrakká váltak, amelyek az időjárással küzdenek, a bennük menedéket keresők megvédése érdekében.

Jelenleg mintegy 1,9 millió személyt űztek el Gázából, sokan közülük már többször is kénytelenek voltak elhagyni otthonaikat az elmúlt évben.

Az arab ma'jaat szó magyar megfelelője nem létezik. A szótárban „éhezésként” szerepel, de ennél többről van szó. Senki sem tudja elképzelni az éhezés jelentését 2024-ben, és senki sem tudja elképzelni, hogy gyermekek halnak meg éhínségben, valamint embereket ölnek meg, miközben ételt keresnek.

Gáza elhagyása

Március 6-án reggel telefonált a nagynéném. Azt mondta, a nevem elhangzott a határon. Rajta voltam a listán. A fogorvosi tanulmányaim folytatása érdekében megengedték, hogy átkeljek Egyiptomba.

Én voltam az egyetlen családtag, aki elmehetett, a kisebbik bátyám és két nővérem maradtak. A szüleim számára a tanulmányaim folytatása fontos volt, hiszen így a jövőmért tovább tudtam dolgozni.

Amikor átléptem a határt, rájöttem, a lelkemet hagytam hátra. Most egyedül nézek szembe a világgal.

Úgy érzem a tény, hogy egyedül hagytam el Gázát megterhelő számomra. Egy veszélyes helyzetből menekültem el az otthonomból, de itt nem élek jobban. Igen, megmenekültem a veszélytől, de itt nincs családom, és nem érzem magam biztonságban. Néha az utcákon sétálok, és elkezdek szédülni, ezért felhívom a családomat, majd elmondom nekik, úgy érzem meg fogok őrülni.

A születésnapom kínkeserves volt. Júniusban töltöttem be a 20-at, három hónappal azután, hogy elhagytam Gázát. A háború előtt édesanyám tortát sütött nekem, díszek voltak a házban, és ajándékok az asztalon. Idén azok a telefonhívások jelentették a fényt a napomban, amelyeket a túlélő családtagjaimtól kaptam. A nehézségeik ellenére mégis találtak módot arra, hogy megünnepeljenek. Még jobban hiányoztak.

Hiányzik az ottani életem, az egyetemem. A város utcái nem voltak a legjobbak, de ez volt Gáza. Nem tudom, mit csinálnak otthon, van-e étel az asztalon, vagy egyáltalán életben vannak-e.

Itt a halál szagát érzem. Kíváncsi vagyok, hogy ez a megégett testek szaga-e, amelyek átrepülnek a levegőben, képesek voltak-e átlépni a határokat megfelelő papírok nélkül, vagy talán mindez phantosmia - az emlékezett illatok hallucinációja.

Máskor Gáza illatát érzem – az emberek egyedi tengerrel elkeveredett illatát.

Ezenkívül ott van az étel és a fűszerek illata, Gáza régi városának illata, amely visszatér hozzám. Ez egy olyan illat, amitől soha nem tudsz megszabadulni. Az elmémben végigjárok a város sikátorain, miközben beszívom a híres konyhájának az illatát, ízlelem az ételt a Souq al Zawiya utcáról, amely egyes alkalmakkor, mint a ramadán, az ünnepek, vagy amikor az emberek egyetemre készülnek és ruhát vásárolnak hihetetlenül zsúfolt, – ez az a hely, ahol bármit megtalálsz.

Ezek az emlékek tartanak életben, de egy év háború után félek, végleg elveszíthetjük Palesztinát. Nem csak én vagyok így, ez a félelem sok palesztin fejében ott van.

A háború terjedése

A háború tovább terjed, már az elfoglalt Ciszjordániában és Libanonban is jelen van. Ez megijeszt minket.

Az idő múlásával a palesztinok álmai átalakultak, és a Nakba [katasztrófa] idején elhagyott otthonok visszaszerzéséről álmodott nép álma most odáig csökkent, hogy visszatérhessenek a Gázában elveszett otthonaikhoz. Még a visszatérés álma is kezd elhalványulni.

Akik még ott vannak, azt mondják: „Inkább Gáza pora alatt halunk meg, mint hogy elhaggyuk azt, és más országokban éljünk.” Ez a kitartás az ő erejük.

Eközben én egy ellentmondásokkal teli életet élek, amely egy súlyos tehernek érződik. Az egyetemen kapcsolatba lépek a körülöttem lévőkkel, mosolyt csalok az arcomra, mintha minden rendben lenne. Ennek ellenére minden egyes lélegzetvétellel, csak Gáza jár a fejemben – az egész családom ott van.