Izrael régóta várt iráni csapásai valószínűleg hivatalosan is háborúba sodorták Teheránt a régióban.

A légicsapások során kulcsfontosságú iráni létesítményeket találtak el, többek között az iraki határ közelében, Ilamban található légvédelmi rendszereket, ballisztikus rakéta létesítményeket, valamint olyan helyszíneket, amelyek korábban Irán nukleáris ambícióihoz kapcsolódtak, bár ezek 2003 óta elhagyatottak.

Irán hivatalos médiája ezeket a csapásokat az izraeli rakéták sikeres elfogásaiként könyvelték el, ezzel próbálva megnyugtatni az egyre szkeptikusabb iráni közvéleményt, amely egyre inkább megkérdőjelezi a háború célját és Irán külföldi szövetségeseibe, példának okáért az iraki, illetve libanoni befektetéseinek értékét.

Azonban Irán számára a tét túlmutat a regionális befolyáson. A katonai, diplomáciai és ideológiai áramlatok találkozása arra kényszeríti az ország vezetését, hogy fontolóra vegye, milyen szerepet vállaljon egy olyan konfliktus frontvonalán, amelyet eddig csatlós (proxy) háborúként vívtak.

Hogyan kezdődött?

Irán vezetői először akkor kezdték felismerni azt, hogy a Hamász által vezetett támadások Izrael ellen október 7-én messzemenő következményekkel járnak a régió számára, miután titokzatos körülmények között elhunyt Irán elnöke, Ebrahim Raisi, valamint külügyminisztere, Amir Hossein Abdollahian.

Miután a tisztviselők egy helikopterbaleset következtében életüket vesztették Kelet-Azerbajdzsánban májusban, több találgatás történt Irán politikai köreiben, mind a konzervatív, mind a reformista hangok részéről az esettel kapcsolatban.

Bár a kormány hivatalosan „időjárás okozta balesetnek” minősítette az esetet, Irán számos magas rangú tisztviselője továbbra is meg van győződve arról, hogy az izraeli kormány keze is benne volt a baleset megszervezésében.

Ez a gyanú különösen erőteljesen jelen van Irán vezetésének felsőbb rétegeiben, mind a frontvonalon, mind pedig a másodlagos rangokban, illetve széles körben elterjedt az az elképzelés, miszerint Izrael titkos szerepvállalása arra irányult, hogy Irán egy olyan háborúba kerülhessen, amelyet nem hagyhat figyelmen kívül.

Irán tisztviselői azonban ezt nyilvánosan nem közölték attól tartva, hogy egy hivatalos vád válaszadási nyomást gyakorolna Iránra, mivel a válaszlépésre az iráni lakosság és az „ellenállás tengelye” – Iránhoz kötődő katonai frakciók koalíciója Libanonban, Irakban, Szíriában és Jemenben – is számítana Raisi és Abdollahian halála után egy válaszreakcióra.

Egy privát beszélgetés során, amelyet Irán vezető köreiben folytattam, világossá vált, Teherán gyors választásokat szeretett volna tartani Raisi halála után az ország stabilizációja, valamint az Iránban zajló súlyos gazdaság kezelése érdekében, amelyet az incidens csak súlyosbított.

Irán mindössze 40 nappal Raisi halála után elnökválasztást tartott, majd júliusban Masoud Pezeshkian került hivatalba. Ám néhány héttel később, egy megdöbbentő fordulat következtében, Izrael meggyilkolta a Hamász politikai vezetőjét, Ismail Haniyehet Teherán szívében, az ország egyik legbiztonságosabb területén.

Ekkor Irán kénytelen volt újragondolni a hagyományos álláspontját, amely hosszú ideje más regionális szereplők támogatására összpontosított, miközben elkerülte a közvetlen konfrontációt.

Felhagyás a ‘támadó védekezéssel’

Ennek hatására Irán új lehetőségeket kezdett mérlegelni, valamint feladta a "támadó védekezés" stratégiáját, amely a 8 éves Irán-Irak háborús politikájára épített, ennek célja az volt, hogy erősítse a külföldi proxy (csatlós) katonai erőket a történelmi ellenfelei; Izrael és USA ellensúlyozása érdekében.

Forrásaim szerint – akik szoros kapcsolatban állnak Irán döntéshozóival – sem Ali Khamenei legfőbb vezető, sem tanácsadói nem számítottak arra, hogy Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök megpróbálja a jelenlegi konfliktust közvetlenül Irán területére kiterjeszteni.

Irán vezetői azt feltételezték, Izrael a támadásait Irán regionális csatlósaira korlátozza; a Hezbollahra Libanonban, valamint annak katonai jelenlétére Szíriában és az Irán által támogatott síita milíciákra Irakban. Közvetlen támadásokra Irán területén senki sem számított.

Irán hivatalosan is utasítást adott ki a Hezbollahnak, miszerint kerülje a közvetlen harcot Izraellel, és inkább a háborús elhúzódás stratégiáját alkalmazza, Izrael északi határait célozva.

Ez a stratégia azonban megváltozott, a Hezbollah főtitkárának, Hassan Nasrallah meggyilkolása, valamint a libanoni és szíriai csipogó támadások után, amelyek mérhetetlen haragot váltottak ki Iránban.

A kizárólagos csatlósháborús befolyásolásra való támaszkodás kockázatot jelentett Irán regionális pozíciójára nézve, mivel azt a benyomást kelthette, hogy Irán egy meggyengült szereplő, amely nem képes megvédeni érdekeit, illetve nem tud hatékonyan reagálni sem szövetségesei, sem riválisai kihívásaira.

A harctéren

Mielőtt Irán nyíltan elkötelezte volna magát a közvetlen szerepvállalás mellett az Izrael elleni regionális konfliktusban, diplomáciai támogatást kezdett keresni a regionális, illetve globális szövetségeseinél annak érdekében, hogy megerősítse akciója legitimitását.

Ezután Irán szeptemberben bejelentette belépését a harctérre, jelezve ambícióját, miszerint Netanjahu céljaival szemben a régió jövőjének átformázást tervezi.

Irán első válaszlépései után, amelyek során több száz ballisztikus rakétát lőttek ki Izraelre, Netanjahu súlyos "megsemmisítő" válaszcsapásokat helyezett kilátásba.

Irán politikai retorikája válaszul fokozódott, Khamenei legfőbb vezető irányításával, amelyet azok a parlamenti tisztviselők és az emberi jogi tisztviselők erősítettek meg, akik határozottan ellenezték Izrael válaszának alábecsülését vagy elbagatellizálását.

Irán külügyminisztere, Abbasz Araqchi különösen agresszív nyilatkozatában kijelentette, az ügyet a Biztonsági Tanács elé viszi annak érdekében, hogy büntetést rendeljen el Izrael számára, miközben hangsúlyozta Irán képességét érdekei védelmére, még akkor is, ha ezek az érdekek Irán határain túl helyezkednek el.

Október 7-e után Irán kezdetben a háborús elhúzódás stratégiáját támogatta, valamint a Hezbollahot is e taktika alkalmazására ösztönözte.

Azonban miután Izrael megsértette Irán területét, Teherán új politikai napirenddel találta szemben magát: már nem engedhette meg magának, hogy passzívan álljon, vagy kizárólag a szövetségeseire – még a hozzá hűségesekre is – támaszkodjon regionális céljai elérésében, például a normalizálódási törekvések megzavarásában vagy késleltetésében.

Irán felismerte, hogy közvetlen reakcióra lesz szüksége, illetve saját magának kell alakítania a térképet a jelenlegi ingatag helyzetben, miközben az amerikai adminisztráció a közelgő választásokkal van elfoglalva.

Izrael támadásait követően Irán úgy döntött, nyilvános álláspontot képvisel a régióban, amely Izraellel szemben közvetlen katonai riválisként pozicionálja. Teherán azt az üzenetet közvetítette, miszerint reagálni fog Izrael regionális fenyegetésére, politikai és katonai eszközökkel, ha szükséges, tudva, hogy ha kizárólag a regionális csatlósaira támaszkodik, az magas árat jelenthet.

Emellett Irán vezetői most már úgy látják, minden egyes késlekedés a közvetlen belépésben súlyosan hátrányosan hatna ki a régióban meglévő befolyására.

Irán közvetlen konfrontációs megközelítését erősítik az orosz és kínai szövetségek, amelyek támogatása felbátorította Teherán álláspontját. Stratégiai lépései mellett Irán diplomáciai kapcsolatokat ápol a Közel-Kelet országainak vezetőivel, és úgy állítja be magát, mint Izrael agressziójának áldozatát, figyelmeztetve, hogy ha figyelmen kívül hagyják sérelmeit, akkor az kiszámíthatatlan következményekhez vezethet.

Ez a cikk az Egab együttműködésével készült.